„Tiszta forrásból” – Megemlékezés Bartók Béláról a Bartók Béla Unitárius Egyházközségben
Budapest – A Bartók Béla Unitárius Egyházközség közössége idén is hűséggel adózott névadója, a világhírű unitárius zeneszerző emléke előtt. A virágvasárnapi istentiszteletet követően megrendezett ünnepi műsor keretében a hívek nemcsak a zenei géniuszt, hanem az embert és a hitvallót is megidézték.
Az eseményt dr. Karner Ottó gondolatai nyitották meg, aki bevezetőjében hangsúlyozta a bartóki örökség és az unitárius szellemiség összefonódását. Zomboriné dr. Pap Zsófia Bartók Béla saját kezűleg írt önéletrajzát olvasta fel, amelyet 1921-ben a MagyarÍrás folyóiratban publikált a zeneszerző puritán őszinteségéről és elhivatottságáról tett tanúbizonyságot.
A barátság és a szakmai tisztelet erejét idézte fel Sigmund Tamás, aki Bartók egy 1921-ben, a Nyugat folyóiratban megjelent esszéjét adta elő. Az írás, amelyben Bartók harcostársáról, Kodály Zoltánról értekezik, jól világította meg a korszak zenei megújulásának szellemi hátterét.
A műsor irodalmi színvonalát Pintér Nóra Antónia szavalatai emelték.
Előadásában két meghatározó erejű alkotás hangzott el, Vas István és Nagy László Bartók című költeményei. Mindkét vers páratlan kifejezése a főhajtásnak Bartók Béla egyedülálló zenetudományos eredményei, korszakalkotó művészete és emberi nagysága előtt.
Bartók Béla 145/81 – Megemlékezés
BARTÓK BÉLA (1881—1945) a világ egyik legnagyobb zeneköltője. Zenei alkotásai mellett, kora ifjúságától, népdalgyűjtéssel és zeneelmélettel is foglalkozott és az idevágó munkái a tudományos zeneirodalom legjelentékenyebb művei közé tartoznak.
A zeneszerző unitárius hitvallása szorosan kötődik az erdélyi gyökerekhez, emlékét pedig Budapesten a 2001-ben róla elnevezett Bartók Béla Unitárius Egyházközség őrzi.
A ferencvárosi székhelyű unitárius gyülekezet 2001. július 7-én, Bartók Béla hamvainak hazai földben történő elhelyezésének 25. évfordulója alkalmából vette fel a halhatatlan muzsikus nevét.
Műsor:
Bartók Béla: Önéletrajzom (részlet)
Vas István: Bartók
Bartók Béla: Kodály Zoltán (részlet)
Nagy László: Bartók
Bartók Béla: Önéletrajzom
„Születtem 1881. március 25-ikén, Nagyszentmiklós községben, amely most majd egész Torontállal, Romániához tartozik. Legelső zongoraóráimat édesanyámtól kaptam, hatodik életévemben. Apámnak, aki egy földmívesiskolát igazgatott, meglehetősen fejlett zenei képességei voltak: zongorázott, műkedvelő zenekart szervezett, gordonkázni is tanult, hogy zenekarában mint gordonkás játszhasson, sőt még táncdarabokat is komponált.
Nyolcéves voltam, mikor elvesztettem. Halála után édesanyám mint tanítónő küszködött a mindennapi kenyérért; először Nagyszöllösre kerültünk (ez idő szerint csehszlovák területen), azután Besztercére, Erdélybe (ez idő szerint román területen), s végül 1893-ban Pozsonyba (ez idő szerint csehszlovák területen). Mivel még kilencéves koromban kisebb zongoradarabokat komponáltam, sőt Nagyszöllösön, 1891-ben, mint „zeneszerző és zongoraművész, a nyilvánosság előtt is szerepeltem, igen fontos volt számunkra, hogy végre nagyobb városba juthattunk.
Azidőtájt, a vidéki magyar városok közt Pozsonynak zenei élete volt a legélénkebb s ily módon lehetővé vált számomra, hogy tizenötödik évemig Erkel László (Ferenc fia) taníthatott zongorára 3 és összhangzattanra, másrészt pedig, hogy részem volt egynéhány többé-kevésbé jó operaelőadásban és zenekari hangversenyben. Kamarazenei gyakorlatban sem volt hiányom s ilyképpen tizennyolcéves koromig a Bachtól Brahmsig terjedő zeneirodalmat (bár Wagnert csak Tannhäuserig) aránylag egészen jól megismertem. Közben szorgalmasan komponáltam, Brahmsnak és a nálam négy évvel idősebb Dohnányinak erős befolyása alatt; különösen Dohnányinak ifjúkori Opus i-e volt rám nagy hatással.
Miután elvégeztem a gimnáziumot, felvetődött a nagy kérdés, hogy zenei tanulmányaimat melyik zeneakadémián is folytassam. Azidőtájt Pozsonyban a bécsi Conservatoriumot tartották a zenei stúdium egyetlen komoly erődjének. Én azonban végül mégis Dohnányi tanácsát követtem, s inkább Budapestre jöttem, ahol a Zeneakadémián tanítványa lettem Thomán Istvánnak (zongorában) és Koessler Jánosnak (kompozícióban). Itt maradtam 1899-től egészen 1909-ig.
Mindjárt megérkezésem után nagy buzgalommal kezdtem tanulmányozni Wagnernek előttem még ismeretlen műveit (a Tetralógiát, Tristant, a Mesterdalnokokat), valamint Liszt zenekari szerzeményeit. Jómagam, e periódusban, úgyszólván semmit sem alkottam. A brahmsi stílustól megszabadulva, Wagneron és Liszten át sem tudtam megtalálni az áhított új utat. (Liszt igazi jelentőségét a zeneművészet továbbfejlődésében még nem fogtam fel teljesen; műveiben csak a külsőségeket láttam.)
Ilymódon, körülbelül két évig, semmit sem dolgoztam s a Zeneakadémián tulajdonkép csak brilliáns zongorajátékosnak ismertek. Ebből a stagnálásból szakított ki, mint egy villámcsapás, az „Also Sprach Zarathustrá”- nak első budapesti előadása (1902-ben). Az itteni zenészektől nagyobbrészt borzalommal fogadott mű engem a legnagyobb lelkesedéssel töltött el; végre láttam oly irányt, amely újat rejtett magában. Azonnal rávetettem magam Strauss partitúráinak tanulmányozására, s újra komponálni kezdtem.
Volt még egy másik körülmény, amely döntő befolyást gyakorolt fejlődésemre: akkoriban éledt Magyarországon az az ismert nemzeti áramlat, amely a művészet területére is átcsapott.
Arról volt szó, hogy zenében is valami sajátosan magyart kell teremteni.
Ez az áram engem is elért s figyelmemet népzenénk tanulmányozására irányította, jobban mondva arra, amit akkor magyar népzenének tartottak.
E különböző hatások alatt komponáltam 1903-ban egy szimfonikus költeményt „Kossuth” címmel, amelyet Richter János azonnal elfogadott előadásra, Manchesterben (1904 februárban). Ezidőben keletkezett még egy hegedűszonáta és egy zongoraötös. Ez a három mű még máig is kiadatlan.
Ebbe a korszakba sorozhatok még: az 1904-ben komponált „Rapszódia zongorára és zenekarra” (Opus 1), amellyel pályáztam is, bár sikertelenül, a párizsi Rubinstein-díjra 1905-ben; azonkívül az első „Suite nagy zenekarra”, 1905- ből.
Egyébként közben szétfoszlott a straussrichárdi varázslat. Liszt behatóbb tanulmányozása — különösen kevésbé népszerű alkotásaiban, mint például az „Années de Pélerinage”-ban, az „Harmonies poétiques et religieuses”- ben, a „Faust”-szimfóniában, a „Totentanz”ban és egyebütt — néhány kevésbé rokonszenves külsőségen át a dolog lényegéhez vezetett: végre feltárult előttem e művész igazi jelentősége.
A zeneművészet továbbfejlődésére nézve az ő műveit nagyobb fontosságúaknak éreztem, mint például Wagneréit vagy Strausséit. Azonkívül felismertem, hogy a tévesen népi daloknak tartott magyar dalok — amelyek a valóságban többé-kevésbé triviális népszerű műdalok csupán — nem sok érdekeset nyújtanak. Így aztán, 1905- ben, az addig úgyszólván ismeretlen magyar parasztzene kutatásához fogtam.
E téren, nagy szerencsémre, kitűnő munkatársra leltem Kodály Zoltánban, aki, hála éleslátásának és ítélőerejének, a zene minden ágában nem egy megbecsülhetetlen intéssel és tanáccsal volt segítségemre. E kutatást tisztán zenei szempontból kiindulva kezdtem és pedig csak magyar nyelvterületen.
Később azonban társult ezzel a zenei anyagnak tudományos kezelése, valamint a kutatásnak a tót és román nyelvterületekre való kiterjesztése. Kinevezésemet a budapesti Zeneakadémia zongora tanszékére 1907-ben főleg azért tartottam kedvezőnek, mert lehetővé tette számomra a Magyarországon való megtelepedést, úgy, hogy folklorisztikai kutatásaimat továbbra is folytathattam. Amikor, Kodály ösztönzésére s ugyancsak 1907-ben, megismertem és tanulmányozni kezdtem Debussy szerzeményeit, bámulattal vettem észre, hogy az ő metodikájában is, egyes, a mi népzenénknek megfelelő pentatonikus fordulatok ugyancsak nagy szerepet játszanak.
Ezeket, egészen bizonyosan, szintén egy keleteurópai népzene hatásának — valószínűleg az orosznak — kell tulajdonítanunk. Igor Strawinsky műveiben hasonló törekvések észlelhetők: úgy látszik hát, hogy a mi korunk az egymástól legtávolabb eső földrajzi területeken is ugyanazt az áramlatot mutatja: a műzene fölfrissítését oly parasztzene elemeivel, amelyet az utolsó századok alkotásai érintetlenül hagytak.
Műveim, amelyek az Opus 4-től kezdve, épp ezt a fentvázolt szemléletet akarták kifejezni, természetesen nagy ellenmondást keltettek Budapesten. A meg nem értésnek oka többek közt abban is keresendő, hogy újabb zenekari műveink tökéletlen módon kerültek előadásra: nem volt megértő dirigensünk, sem pedig megfelelő zenekarunk. Mikor a harc már nagyon kiéleződött, egynéhány fiatal zenész, köztük Kodály és magam is, egy Új Magyar Zene Egyesületet iparkodtunk alapítani (1911-ben). E vállalkozás fő célja önálló hangversenyzenekar szervezése volt, amely mind a régi, mind az újabb, sőt a legújabb zenét is tisztességes módon hozta volna előadásra.
Azonban e célt nem érhettük el: minden törekvésünk meddő maradt. Ezért is, meg sok másféle, személyesebb balsiker miatt, 1912 táján egészen visszavonultam a nyilvános zenei élettől, viszont annál buzgóbban fordultam a zenefolklorisztikai tanulmányok felé. Még a mai helyzet sem engedi meg, hogy zenefolklorisztikai munkák folytatására gondolhassunk.
A tulajdon erőnkből ez a „luxus” már nem telik; másrészt az elszakított országrészek tudományos szempontból való átkutatása — politikai okokból s a kölcsönös gyűlölség miatt — úgyszólván teljesen lehetetlen. Távoli országok beutazása pedig úgyis egészen reménytelen . . .
Egyébként a zenetudománynak ez ága iránt sehol a világon sem érdeklődnek igazán: ki tudja, talán nem is olyan fontos, mint amilyennek fanatikusai tartják!” (Magyar írás, 1921.)
URL: https://mek.oszk.hu/14800/14874
Jogi közlemény: Nem jogvédett
Vas István: Bartók
„Hangzavart?” – Azt, ha nekik az…”
ILLYÉS
Hangzavar? Diszharmónia? Nehéz? Bonyolult?
Lehet: nem értek hozzá. Énnekem a zene volt,
Az első, amit bevettem, az első, aminek
Jelentése volt, amit meg tudtam érteni,
Bachnak is rajta át fértem a közelébe,
A dallam volt, az egy ültömben is fölfogható,
Az összhang, a magától értetődő, a tartás,
Amely csontomba szervült. A félszeg arisztokratizmus,
Ahogy Bécsben, a Hangversenyház nagytermének dobogóján
Meghajolt szögletesen. Gertrud Krauss, a táncosnő
Lobogó gratulációja szünetben: Attila
És egy francia márki keveréke. Sokáig
Ő volt az én nemzeti büszkeségem. A Zenében
Eti mozgása: mozdulatlan törzs, pergő, pattanó,
Dobbantó láb, fölszegett fej. Az ötödik
Vonósnégyest Koromzayék játszották először
A Zeneakadémián. Sokan elmentek a szünetben.
Volt hely bőven, mindenki a földszintre vonult le.
Az oldalerkélyen csak mi maradtunk, buta gőgből,
Meg a karzat másikszélén Bartók egyedül.
Ő is tapsolt a végén, de csak lefelé,
A térde közt, titokban. És ő miféle gőgből?
Az arca mozdulatlan. Mert ő, a legmagyarabb magyar,
Olyan idegen volt itt, édes testvérei
Között is. Pedig nem látszott az arcán,
Hogy nincs messze az idő, mikor ezt a,
Ezt a szép vagy gyönyörű vagy prrr csacsa prrr –
Amikor itt hagyja ezt az egészet.
Forrás: http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/4442-vas-istvan-bartok
Bartók Béla: Kodály Zoltán
„Az idei zenei évadnak legnagyobb jelentőségű zenei bemutatója Kodály Zoltán két dalának első előadása volt a Filharmonikus társaság jan. 10-i estéjén. A napisajtó nagy része ezt azzal „méltányolta”, hogy Kodálynak művészetét a leglesújtóbb kritikával illette (Pesti Hírlap, Budapesti Hírlap, Pesti Napló, Az Újság, Magyarság), sőt egyik („Magyarország”), személyét is megtámadta.
Ezt a rendszeres hajszát nem hagyhatom szó nélkül.
Egy idő óta kiváló szeretettel szokták bizonyos zenei körök személyemet Kodály Zoltán ellenében kijátszani. Úgy szeretnék feltüntetni a dolgot, mintha a köztünk levő barátságot használná ki Kodály érvényesülésére. Ez a legotrombább hazugság.
Kodály mint zeneszerző napjaink legkiválóbbjai közé tartozik. Művészetének kettős gyökere, éppúgy mint az enyémé, a magyar parasztzenéből és az új francia zenéből sarjadzott ki. De kettőnknek ebből a közös talajból kinőtt művészete már a kezdet legkezdetén is teljesen elütött egymástól (rosszhiszeműség vagy tudatlanság állíthatja csak Kodályról, hogy ő „utánzó”).
Néhányan támadói közül azt hánytorgatják fel, hogy zenéje erőtlenebb, kevésbé eredeti stb., mint az enyém. Nem az én feladatom, hogy a kettőnk művei közt megnyilvánuló stílusbeli és tartalmi különbségeket pontosan körülírjam. Lehet, hogy Kodály zenéje nem olyan „agresszív”, lehet, hogy formában kevésbé távolodik el bizonyos hagyományoktól, lehet, hogy nem annyira „zabolátlan tobzódások”, mint inkább nyugodtabb szemlélődések kifejezője. De épp ez a lényeges különbség, mely mint teljesen új, teljesen eredeti zenei gondolkozásmód jut zenéjében napvilágra, teszi annyira értékessé zenei mondanivalóját.
Alig akad egy-két jelenkori zeneszerző – a hazaiakról nem is szólva -, akik olyan új értékeket tudnának alkotni, mint vonóshármasa, szóló-gordonkaszonátája, vagy két zenekari dala. És a magyar földnek ezeket a kincseit akarják itt nálunk bizonyos emberek – ki tudja, miféle alattomos, szándékkal – sárba taposni. Akit Ady „Sírni” dalának zenéje nem rendített meg lelke legmélyéig az vagy süket, érzéketlen fabáb, vagy elfogultan rosszhiszemű.
Íme ez az én véleményem Kodály zenéjéről, az enyém, akit Kodály támadói szeretnek újabban „a legnagyobb magyar zeneszerző”-ként aposztrofálni. Hiszen lehetséges, hogy én nem értek ezekhez a dolgokhoz, csak ők, de akkor hogyan lehetek én mégis olyan „nagy” zeneszerző? Nyilvánvaló, hogy ezek az urak vagy itt, vagy ott súlyos tévedésbe estek. (Én mindenesetre szívesen viselem részükről történő esetleges lefokozásomat).
Hogy a magyar zenefolkore mit köszönhet neki, azt az illető szakemberek jól tudják. Kutatóvágya, kitartó szorgalma, alapossága, tudása és éleslátása őt tette a magyar parasztzene egyetlen alapos ismerőjévé.
Ezen a téren senki sem érte el őt.
Ezt az embert, akinek a magyar kultúra annyit köszönhet, ezt támadják úton-útfélen, hol hivatalos körök, hol „kritikusok”. Mindenképpen meg akarják akadályozni, hogy nyugodtan dolgozhasson kultúránk javára, és teszik ezt, miközben a magyarság kulturs fölényének fontosságát harsogják, ők, a tehetségtelenek, a tétlenek, a senkik.
Ezt akartam elmondani…”
Megjelent: Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám · / · Figyelő (NYUGAT 14 : 3 pp. 235-236. , 2 p. (1921) https://epa.oszk.hu/00000/00022/00286/08645.htm
NAGY LÁSZLÓ: BARTÓK
Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt,
az irgalmatlan tiszta szeretőt –
Úgy szeresd: magad el ne vétsd.
Nevében ha lucsog a dínom-dánom:
már világgá ment egy fűszálon
s vért izzad az óceán partjain.
Itélkező, ki nem alszik, s nem altat,
kimeríthetetlen kényes alkat,
igézi a Tündért a jövőt.
Érte tücsökhangból niagarát
sűrít, a napraforgó spiráljain
a napkoronáig felküzdi magát.
Ó, hány remek mén dühe benne !
Diadala mégis a fegyelme,
nem csitul mégse, virrasztani hív –
Lüktet éjszakákban tündöklete –
Aranyalmánk dérvert Árgilusa, te,
mikor nyughatsz meg végleg a szívemben!
Forrás: http://resolver.pim.hu/dia/Nagy_Laszlo-Seb_a_cedruson-nagy00292